"Hawking szerint ezek után a táguló Világegyetemre már nem úgy kell gondolnunk, mint a téridõ egy matematikai pontból (a szingularitásból) kiindulva növekedõ buborékjára, hanem mint egy állandó méretû gömb felületére rajzolt szélességi körökre. A gömb északi sarka köré rajzolt kicsiny köröcske felel meg a fiatal Világegyetemnek - az egész teret a kört alkotó vonal jelenti. Ahogy a Világegyetem tágul, az egyre késõbbi állapotait a pólustól egyre távolabbi, de az elõzõvel párhuzamos körök jelentik. Az idõ múlásával egyre távolodunk a pólustól, és közeledünk az egyenlítõ felé, miközben a körök egyre nagyobbak lesznek. A pólustól az egyenlítõ felé haladás jelöli ki az idõ „múlását". Miután átlépjük az egyenlítõt, a „Világegyetem" elkezd összehúzódni, az egymást követõ szélességi körök egyre kisebbekké válnak, míg végül a Déli-sarkon teljesen eltûnnek. "

...

"De vajon mi történik magukban a pólusokban - vagyis az idõ kezdetén és a végén? A gömbnek ezekben a pontokban sincs „széle", noha azt mondjuk, hogy az idõ az északi pólusnál kezdõdik. Minthogy az idõ pontosan ugyanolyan matematikai alapokon nyugszik, mint a tér, ezért a földrajzi analógia tökéletes. Bolygónkon az Északi-sarkon minden irányban „dél felé" nézünk, az „északi" irány nem létezik- mégsincs „széle" a Földnek az Északi-sarkon. A Világegyetem Hawking-féle modelljének északi pólusán az idõ egyetlen lehetséges iránya a „jövõ", nem létezik a „múltnak" megfelelõ irány - ennek ellenére nincs az idõnek „széle". A szingularitás problémája tehát fel sem merül.

Ha visszafelé tudnánk utazni az idõben, egészen magáig az Õsrobbanásig, akkor nem tûnnénk el a szingularitásban, hanem simán keresztülhaladnánk a „nulla idõnek" megfelelõ (idõ)ponton, majd azt tapasztalnánk, hogy ismét a jövõ felé haladnánk. Pontosan úgy, ahogyan a Földön az Északi-sark közelében tartózkodó utazó el tud indulni észak felé, majd amikor menetirányának megváltoztatása nélkül áthalad az Északi-sarkon, hirtelen azt tapasztalja, hogy dél felé megy. E kép szerint a Világegyetem a téridõ és a tömeg-energia tökéletesen önkonzisztens csomagja, amely nem tágul sehová és nem is húzódik össze sehová. "

"Feynman kevéssé ismert, több mint fél évszázaddal ezelõtti meglátása szerint az elektromágneses sugárzás viselkedése és a részecskékkel való kölcsönhatásának módja megmagyarázható, ha komolyan vesszük azt a tényt, hogy az elektromágneses hullámokat a tó felszínén tovaterjedõ fodrozódásokhoz hasonlóan tárgyaló Maxwell-egyenleteknek két megoldása van. A megoldások egyik csoportja eleget tesz a „józan ész" elvárásainak, ez a gyorsuló elektromos töltésbõl kiinduló, attól távolodó és az idõben elõrefelé haladó hullámokat írja le. Ezek a hullámok ugyanúgy terjednek kifelé, mint a vízhullámok, amelyek abból a pontból indulnak ki, ahol a kõ beleesett a tóba. A mind a mai napig általában figyelmen kívül hagyott második megoldás az idõben visszafelé haladó, és a töltött részecske felé tartó hullámokat írja le. Olyan ez, mintha a vízhullámok a tó partjánál indulnának, és a tó közepén egy pontban találkoznának. Amint a második fejezetben megmutattam, ha megengedjük, hogy a hullámok mindkét csoportja a Világegyetem összes töltött részecskéjével kölcsönhatásra lépjen, akkor a bonyolultság legnagyobb része kiejti egymást, és csak a józan észnek megfelelõ, jól ismert (úgynevezett „retardált") hullámok maradnak meg és szállítják az elektromágneses hatást egyik töltött részecskétõl a másikig. Ám mindezen kölcsönhatások eredményeképpen minden egyes töltött részecske - köztük minden egyes elektron - pillanatszerûen (azonnal) tisztában van saját helyzetével a Világegyetem összes többi töltött részecskéjéhez képest. Az idõben visszafelé haladó (úgynevezett „avanzsált") hullámok egyetlen érzékelhetõ hatása az, hogy olyan visszacsatolást hoznak létre, amely az összes töltött részecskét a teljes elektromágneses hálózat elválaszthatatlan, szerves részévé teszi. Csípjünk csak nyakon egy elektront itt, a földi laboratóriumunkban, és akkor elvben minden egyes töltött részecske - mondjuk akár a kétmillió fényév távolságban lévõ Androméda-ködben is - azonnal tudni fogja, mi történt, jóllehet az elektron el-csípésekor itt a Földön keletkezõ bármely retardált hullám csak több mint kétmillió év múlva fogja elérni az Andromeda-ködöt. "

Szerk.: Ebből magyarázható lenne a gravitációs törvény időnélkülisége?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.