Ez az esszé Jose Pinera „Empowering workers in Chile” című művének fordítása.

A világot egy lidérc kísérti. A csődöt mondott kormányzati irányítású társadalombiztosítási rendszerek lidérce. A felosztó-kirovó (pay-as-you-go) rendszernek, amely a huszadik század legnagyobb részében uralkodott, van egy alapvető hibája. Az emberi viselkedésről alkotott hamis elképzelésben gyökerezik: az egyén szintjén tönkreteszi a járulékok és társadalombiztosítási szolgáltatások, más néven a befektetés és a megtérülés közti kapcsolatot. Amikor ez történik nagy arányban és hosszú időn keresztül, a végeredmény katasztrofális.

Két külső tényező súlyosbítja e hamis elképzelés következményeit: a csökkenő termékenységi ráták globális trendje, illetve az orvostudomány élethosszunkat megnyújtó fejlődése. Következésképpen kevesebb munkavállalónak kell egyre több nyugdíjast támogatnia. Mivel a munkaadói adóbefizetések növelése munkanélküliséget teremt, az ígért juttatásokat előbb-utóbb csökkenteni kell, ami a csődöt mondott rendszer egy árulkodó jele. Akár az infláción keresztül csökkentik az ellátásokat, mint a legtöbb fejlődő országban, akár törvényhozási eszközökkel, az eredmény ugyanaz: paradox módon a források nélküli „társadalombiztosítási” rendszerben foglalt bizonytalanság teremt szorongást az időskorral kapcsolatban.

Chilében az 1980. november 4-i társadalombiztosítási reform forradalmi innovációt hozott. A reform minden dolgozónak megadta a választást, hogy teljesen kimaradjon a kormány üzemeltette nyugdíjrendszerből és ahelyett korábbi jövedelemadóját (bére tíz százalékát) magánigazgatású személyes nyugdíjszámlára (personal retirement account, PRA) utalja. Mivel a dolgozók 95 százaléka a PRA rendszer mellett döntött, végül „alulról kezdeményezett privatizáció“ zajlott le Chile társadalombiztosítási rendszerében.

Ugyanez a reform vezetett be két fontos változást az egészségügyi rendszerben: 1) a rokkantsági és özvegyi járulék rendszer az úgynevezett „AFP rendszer“ integráns része lett (az AFP-k magánkézben lévő társaságok, amelyek a dolgozók nevében irányítják a PRA-kat); és 2) engedélyezték a dolgozók számára, hogy kilépjenek a monopolisztikus kormányzati egészségbiztosítási rendszerből összes kötelező hozzájárulásukkal együtt (ez a bérek további 7%-át teszi ki), amennyiben hajlandóak és képesek voltak ebből a pénzből befizetni a legalapvetőbb egészségbiztosítást az „ISAPRE rendszerként“ megismert csoportnál. (Az ISAPRE-k azok a magántársaságok, amelyek változatos egészségbiztosítási csomagokat árulnak.)

A PRA-k éves átlagos megtérülési rátája 26 éven keresztül 10,3% volt, infláció feletti. A nyugdíjjuttatások az AFP rendszerben már 50 és 100 százalékkal magasabbak a felosztó-kirovó rendszerénél attól függően, hogy időskori, rokkant, árvasági vagy özvegységi nyugdíjról van-e szó. A dolgozók PRA számláin összegyűlt források 110 milliárd dollárt tesznek ki, vagyis Chile GNP-jének 75%-át. William Lewis szerint („A termelékenység ereje“, 2004) a teljes chilei kormányzati kiadások a GDP százalékában az 1984-es 34,3%-ról 1990-re 21,9%-ra csökkentek, és ennek a 12,4 százalékpontos csökkenésnek a társadalombiztosítási és jóléti kiadások csökkenése a feléért volt felelős. A megtakarítások növelésén, valamint a tőke- és munkaerő piacának együttes működési fejlesztésén keresztül ez a reform volt az a legfontosabb strukturális változás, amely hozzájárult a növekedési ráta megduplázásához az 1985-1997 közötti időszakban (a történelmi 3-ról 7,2%-ra).

Hogyan működik?

Chile új társadalombiztosítási rendszere szerint egy dolgozó nyugdíjának összegét az határozza meg, hogy mekkora összeget gyűjt össze aktív évei alatt a PRA számlára. Sem a dolgozó, sem a munkaadó nem fizet jövedelem alapján számított hozzájárulást. A dolgozó nem kap a kormányzat által finanszírozott nyugdíjat sem. Ehelyett munkáltatója minden hónapban adómentesen beteszi a dolgozó előző havi adóalapként szolgáló bérének 10%-át a dolgozó saját PRA számlájára. A 10%-os rátát úgy számolták ki, hogy átlagosan 4%-os reálmegtérülést feltételeztek a PRA-n az egész munkavállalói pálya alatt, így az átlagos dolgozónak elegendő pénz lenne a számláján, hogy a végső fizetésének körülbelül 70%-ának megfelelő nyugdíjat vegyen le róla. A dolgozó további 10%-át fizetheti be havonta a bérének, amely szintén levonható az adóalapból, mint az önkéntes megtakarítások egy fajtája. A PRA hozama adómentes. Nyugdíjazáskor a pénz számláról történő leemelésekor az adott pillanatban érvényes adósáv szerint adózik a nyugdíjas.

A dolgozók a magánnyugdíj alapokat kezelő cégek bármelyikét választhatják a PRA számlájuk kezelésére (ezeket Administradoras de Fondos de Pensiones-nek vagy AFP-nek nevezik). Kulcsfontosságú rendelkezés, hogy az AFP ágazatba való belépés mind a belföldi, mind a nemzetközi cégeknek teljesen ingyenes (külföldi cégek akár száz százalékig tulajdonosok lehetnek az AFP-ben), hogy versenyhelyzetet hozzanak létre, ami ezáltal a dolgozóknak kedvez. Ezek a cégek nem folytathatnak más tevékenységet és egy kormányzati szerv, az AFP Főfelügyelet szigorú ellenőrzése alá esnek. Ezt a szervet azért hozták létre, hogy magas szintű technikai felügyeletet biztosítson és megelőzze a korrupciót, lopást illetve csalást.

Minden egyes AFP öt nyílt végű alapot működtet más-más kötvény és részvény összetétellel (az eredeti terv csak egy alapot engedélyezett minden AFP számára). Az idősebb dolgozóknak olyan nyílt végű alapokban kell tartaniuk a pénzüket, amelyek nagyrészt fix bevételű értékpapírokba fektetnek, míg a fiatalok a pénzük 80%-áig fektethetnek részvényekbe. A befektetési döntéseket az AFP hozza, de a dolgozó választhatja meg mind az AFP-t, mind a preferált alapot – bizonyos keretek között. A törvény csak bizonyos eszközökre, illetve a portfólió általános összetételére ír elő maximum százalékhatárokat. A reform szelleme pedig az, hogy amint az AFP cégek tapasztalatot szereznek és a tőkepiacok jobban működnek, ezeket a szabályozásokat progresszíven csökkenteni kell. Semmiféle kötelezettség nincs arra nézve, hogy államkötvényekbe vagy más értékpapírba fektessenek be. Jogilag az AFP cégek és a befektetési alapok különálló egységek. Így ha egy AFP csődbe menne, az az alapokban lévő eszközöket, tehát a dolgozók befektetését egyáltalán nem érinti és csak az AFP részvényesei veszítik el a tőkéjüket.

A dolgozók szabadon átléphetnek egy AFP cégtől egy másikhoz, és egy alapból a másikba. Így alakul ki verseny a cégek között, hogy magasabb hozamot biztosítsanak a befektetésekben, vagy ügyfélközpontúbbak legyenek, esetleg alacsonyabb jutalékkal dolgozzanak. Minden dolgozó kap egy PRA könyvecskét (amit az AFP irodában használhat az egyenlege frissítésére), és háromhavonta bizonylatot kap postai úton, amely tájékoztatja, hogy mennyi pénzt halmozott fel a nyugdíjszámláján és milyen jól teljesített a befektetési alap. A számla a dolgozó nevét viseli, az ő tulajdona és időskori nyugdíja kifizetésére fogják használni (biztosítékkal az árvasági és özvegyi nyugdíjra).

Ahogyan várható, az időskorral kapcsolatos egyéni preferenciák ugyanannyira különbözők, mint más preferenciák. Van, aki örökké akar dolgozni, mások alig várják, hogy abbahagyhassák a munkát és elmerüljenek valódi hivatásukban vagy hobbijukban. A felosztó-kirovó rendszer nem adja meg az ilyen preferenciák kielégítésének lehetőségét, kivéve a kollektív nyomásgyakorlást, hogy a befolyásos politikai választói csoportoknak adjanak alacsonyabb nyugdíjkorhatárt. Ez egy általános rendszer, ami magas vámot szedhet az emberi boldogságból.

Másrészt a PRA rendszer lehetővé teszi, hogy az egyéni preferenciákat egyéni döntésekre fordítsák le, amelyek létrehozzák a kívánt végeredményt. Sok AFP fiókban vannak felhasználóbarát számítógépes terminálok, ahol a dolgozó kiszámíthatja a jövendő nyugdíja várható értékét a számláján lévő pénz, a korcsoportja várható élettartama és a nyugdíjba vonulás kívánt éve alapján. Alternatívaként a dolgozó megadhatja a kívánt nyugdíj összegét, és meghatározhatja, mennyi többletet kell a számlájára tennie havonta, hogy a kívánt évben nyugdíjba vonulhasson. Amint megkapta a választ, egyszerűen megkéri munkaadóját, hogy az új százalékot vonja le fizetéséből. Természetesen idővel módosíthatja az összeget, a nyugdíjalapjának valós hozama vagy más releváns változók függvényében (például magasabb várható élettartam).

Minden dolgozó, akár a magánszektorban, akár kormányzati szférában dolgozik, megkapta a lehetőséget, hogy kiszálljon a felosztó-kirovó rendszerből. Az egyéni vállalkozókat nem vonzza a PRA rendszerben való részvétel, mivel nem voltak benne a kormányzati felosztó-kirovó rendszerben a Chiléhez hasonló országokra jellemző gyakorlati nehézségek miatt, amiket a vállalkozókra kiszabott kötelező rendszer kikényszerítése jelent. De a nyugdíjreform lehetővé teszi számukra is, hogy belépjenek a PRA rendszerbe, ha akarnak. Ezáltal ösztönzi a feketén munkát vállalókat a fehér gazdaságba való becsatlakozásra.

A társadalombiztosítási reform rendszere magába foglal egy „biztonsági hálót“ is. Egy dolgozó, aki legalább húsz évet végigfizetett, de akinek a nyugdíja a korhatárt elérve a jogilag meghatározott „minimális nyugdíj“ alatt van, jogosult a PRA számlája kiürülése után kormányzati bevételi forrásból megkapni a minimum szintű ellátást. (Azok, akik nem fizettek húsz éven át, segélyalapú nyugdíjért folyamodhatnak alacsonyabb szinten.)

A kormányzati működtetésű rokkantsági, árvasági vagy özvegyi program rendszeres visszaélések forrása volt, mivel nem voltak ösztönzők a rendes működés ellenőrzésére. Ezt is teljes mértékben privatizálták. Minden egyes AFP-nek biztosítania kell ezt a szolgáltatást a hozzá tartozó dolgozóknak úgy, hogy nyílt és transzparens licitálás során csoportos élet- és rokkantsági biztosítást vásárol valamelyik magán életbiztosító társaságtól. Erre a fedezetet egy további két százalékos hozzájárulás biztosítja a dolgozók fizetéséből, ami magába foglalja az AFP-nek adott jutalékot az adminisztratív és befektetési költségek miatt.

A reform egyik kulcstényezője a „nyugdíj“ fogalmának alapvető megváltozása volt. A törvény által megszabott nyugdíjkorhatár férfiaknál 65, nőknél 60 év (ezek voltak a korábbi felosztó-kirovó rendszer korhatárai, és a reformfolyamat alatt nem is merült fel megváltoztatásuk, mivel a PRA rendszernek nem strukturális jellemzői.) De a PRA rendszerben a dolgozóknak elegendő megtakarításuk van a számlájukon, hogy „ésszerű éves járadékot“ vásároljanak (ezt a megelőző tíz év átlagfizetésének 50%-ában határozzák meg, amennyiben az magasabb, mint a „minimál nyugdíj“), így abbahagyhatják a munkát, megkezdhetik a pénz leemelését és megszüntethetik a számlájukra való befizetést. Természetesen a dolgozók folytathatják a munkát azután, hogy megkezdték a pénzük felhasználását. Egy dolgozónak el kell érnie a nyugdíjkorhatárt, hogy jogosult legyen az állami támogatásra, ami a minimum nyugdíjat garantálja. De semmiképp nincs kötelezve rá, hogy abbahagyja a munkát, bármely korban, és arra sincs kötelezettség, hogy folytassa a pénzkeresést és a nyugdíjalapba gyűjtött megtakarítást, ha a fent leírt „ésszerű“ szintet megütötte.

A nyugdíjba vonuláskor három általános kifizetési opció közül választhat a dolgozó. Az első esetben a nyugdíjba vonuló használhatja a PRA számlán lévő tőkét, hogy bármely magán életbiztosítótól éves járadékot vásároljon. A járadék élete végéig kell, hogy konstans havi bevételt biztosítson, az inflációval indexálva (a chilei tőkepiacon elérhetők indexált kötvények, így a cégek ennek megfelelően fektethetnek be), ezen felül tartalmazzon árvasági/özvegyi ellátást a dolgozó eltartottjainak (feleség és 21 év alatti árvák). Másodszor, a nyugdíjba vonuló bent hagyhatja megtakarítását a PRA számlán, és programozott lehívásokat végezhet, amiket a várható élettartamától és eltartottjaiétól függően korlátoznak. Ezzel az opcióval halála esetén a megmaradó összeg a számláján hagyatéka részét képezi, és örököseinek gyakorlatilag adómentesen átadhatók. Mindkét esetben leemelhet egy összeget a tőkéből azon felül, amire az éves járadékhoz, illetve a programozott lehíváshoz utolsó bérének 70 százalékával egyenlő mértékben szükség van. Harmadszor az előző kettő bármely kombinációját választhatja.

A PRA rendszer megoldja a felosztó-kirovó rendszerek tipikus gondját a munkavállalói demográfiával kapcsolatban: egy korosodó társadalomban az egy nyugdíjasra eső dolgozók száma csökken. A PRA rendszerben a dolgozó populáció nem fizet adót, hogy finanszírozza a nyugdíjas népességet. Így a felosztó-kirovó rendszerrel szemben a generációk közötti konfliktus és a végül bekövetkező csőd is elkerülhető. A gond, amivel sok ország szembesül – a hatalmas fedezetlen kormányzati társadalombiztosítási felelősség – nem létezik a PRA rendszerben.

A cégek által nyújtott nyugdíjrendszerekkel szemben, amelyek általában költségeket kényszerítenek a dolgozókra, ha adott számú évnél hamarabb elhagyják a vállalatot – így néha a dolgozók elveszítik nyugdíjalapjukat, egyszerre esve el munkájuktól és nyugdíjuktól (mint ahogy a hírhedt Enron ügyben történt az Egyesült Államokban) – a PRA rendszer tökéletesen független a dolgozót alkalmazó cégtől. Mivel a PRA a dolgozóhoz kötődik és nem a céghez, a számla teljes mértékben hordozható. A nyugdíjalapokat eladható értékpapírokba kell fektetni, így a PRA-nak napi értéke van, ezért könnyű átmenni egyik AFP-től a másikhoz. A „munkában rekedés“ problémája így teljesen kikerülhető. Mivel nem korlátozza a munkaerő mobilitását, a PRA rendszer segít megteremteni a munkaerőpiaci rugalmasságot, és ezáltal sem támogatja, sem bünteti a bevándorlókat. Mivel a PRA rendszerek világszerte terjednek, az országok között is hordozhatóságot képzelek el, amely segíti majd a nemzetközileg mobilabb embereket (mint a szakképzett munkaerő vagy a nem asszimilált bevándorlók).

A PRA rendszer a rugalmas munkastílusok esetében is jó megoldás. Néhányan úgy döntenek, hogy naponta csak pár órát dolgoznak vagy megszakítják a pályájukat – különösen a nők és a fiatalok. A felosztó-kirovó rendszerekben ezek a döntések felvetik a befizetésekben keletkezett rések pótlásának problémáját. Egyes esetekben talán nem is szereznek jogosultságot a nyugdíjellátásra annak ellenére, hogy éveken át befizetők voltak a rendszerben. Nem így van ez a PRA modellben, ahol a megszakított befizetések nem akadályozzák a teljes befizetett összeghez és annak hozamához való hozzáférés jogát.

Az átmenet

Azokban az országokban, ahol már működik a felosztó-kirovó rendszer, fontos kihívás a PRA rendszerre való áttérés megtervezésének és lebonyolításának kidolgozása. Chilében három alapvető szakpolitikai szabályt alkottunk.

A kormány garantálta azoknak, akik már kaptak társadalombiztosítási juttatást, hogy a reform nem változtatja meg az ellátásaikat. Nem lenne igazságos az idősekkel szemben, ha megtörnénk az ígéretet. Én így fogalmaztam meg ezt az alapszabályt: „Senki nem fogja elvenni a nagymamád nyugdíjszelvényét“.

Minden dolgozónak megadták a lehetőséget, hogy a felosztó-kirovó rendszerben maradjon vagy átlépjen az új PRA konstrukcióba. Akik kiléptek a korábbi rendszerből, kaptak egy „elismerési kötvényt“, amit az új PRA számlájukra tettek. A kötvényt az inflációhoz indexálták és 4 százalékos reálkamat ráta volt rajta. Alapvetően ez egy zéró kupon kincstári számla volt, ami akkor jár le, ha a munkavállaló eléri a törvényes nyugdíjkorhatárt. A kötvényekkel másodpiacon lehet kereskedni, így a dolgozó használhatja azokat tőkefelhalmozásra a korábbi nyugdíjazáshoz. A kötvényt úgy számították ki, hogy tükrözze a munkavállaló jogosultságait, amiket a felosztó-kirovó rendszerben már szerzett. A pontos képletet törvénybe foglalták és széleskörűen, egyszerűen elmagyarázták a lakosságnak. Így egy dolgozónak, aki évek óta fizetett társadalombiztosítási járulékot, nem kellett a nulláról kezdenie, amikor belépett a PRA rendszerbe.

Minden újonnan munkába állót köteleztek rá, hogy a PRA rendszerhez csatlakozzon. Ez a feltétel biztosította, hogy a felosztó-kirovó rendszer tökéletesen kifut, amint az utolsó benne maradt dolgozó eléri a nyugdíjkorhatárt. Onnantól kezdve egy korlátozott ideig a kormánynak csak a régi rendszer nyugdíjasainak kell ellátást fizetnie.

Hogy egyenlő esélyeket teremtsünk azok számára, akiket érdekelhet egy AFP létrehozása, a törvény egy hathónapos szakaszt írt elő, ami alatt egyetlen AFP sem kezdhette meg a működést (még reklámozni sem lehetett). Így az AFP ágazat transzparens abban a tekintetben, hogy 1980. november 4-én hirdették meg és 1981. május 1-jén indult hivatalosan útjára. Megjegyezzük, hogy ilyen formában a munka ünnepén sikerült a munkásokat a társadalombiztosítás választása útján felszabadítani.

Azzal az illúzióval is leszámoltunk, amit a törvényhozók világszerte mesterségesen tartanak fönt, hogy a munkaadó és a dolgozó egyaránt hozzájárul a társadalombiztosításhoz. Amint a közgazdászok jól tudják, minden hozzájárulást végül a dolgozó határtermékéből fizetnek, és a munkaadók figyelembe vesznek minden munkaköltséget, akár fizetésnek, akár társadalombiztosítási járuléknak nevezzük azt, amikor alkalmazásról és fizetésről szóló döntéseket hoznak. Így azáltal, hogy átneveztük a munkaadói járulékot hozzáadott bruttó bérré, a reformunk nettó bércsökkenés nélkül tette világossá, hogy minden hozzájárulást végső soron a dolgozó fizet és ő dönthet saját pénzéről. Természetesen végső soron a fizetési szinteket a piaci erők kölcsönhatásai határozzák meg.

Az átmenet finanszírozása komplex technikai kérdés, amit sikeresen kezeltünk az adók megemelése nélkül – és amit minden országnak magának kell rendeznie saját körülményei figyelembevételével. A legfontosabb észrevétel e tekintetben az, hogy a széles körben élő elképzeléssel szemben nincs „gazdasági“ átmeneti költség, mivel a GNP-re nézve nem keletkezik költség e reform miatt (épp ellenkezőleg). Egy teljesen más ugyanakkor releváns kérdés az, hogy hogyan kezeljük a „cash flow“ átmenet kormányt terhelő költségét, és hogyan ismerjük fel, végül iktatjuk ki a fedezet nélküli költségeket, amit a felosztó-kirovó rendszer teremtett.

A chilei felosztó-kirovó rendszer adósságának hatását a Világbank egy tanulmánya 1980-ban a GDP 80%-a köré becsülte. A tanulmány szerint „Chile megmutatja, hogy egy ország elfogadhatóan versengő bankrendszerrel, jól működő adósságpiaccal és kielégítő fokú makroökonómiai stabilitással tud hatalmas átmeneti deficiteket finanszírozni anélkül, hogy ez jelentősen visszaütne a kamatokban.“

Öt „forrást“ használtunk, hogy finanszírozzuk a PRA rendszerre való átállás fiskális terheit:

Az adósságot felhasználva a tranzíciós költségeket a jövő generációkra is elosztottuk. Chilében körülbelül a költségek 40%-át piaci kamatokon kibocsátott államkötvényekkel fedezték. Ezeket a kötvényeket nagyrészt az AFP-k vették meg befektetési portfólióik részeként, így a „hídadósságnak“ tökéletesen el kellene tűnnie, amikor a régi rendszer kedvezményezettjei már nincsenek velünk (ez szomorúság forrása a családjaiknak és barátaiknak, de kétségkívül megkönnyebbülés forrása a jövőbeli pénzügyminisztereknek).

Mivel meghatározott befizetési rendszerben a PRA-hoz hasonlóan a megfelelő nyugdíjszint biztosításához alacsonyabb megtakarítási rátára volt szükség, mint a meglévő jövedelemadók szintje, a köztük lévő különbség egy hányadát használták „átmeneti adónak“. (Ezt fokozatosan nullára csökkentették, ezzel leszállítva a munkavégzés bérét és nagyobb foglalkoztatottságot érve el).

Egy kormány könyvelésében vannak kötelezettségek, mint például a társadalombiztosítás és az egészségügy biztosítása – de vannak a kormány által birtokolt vállalkozások is, földtulajdon és más típusú eszközök. Mivel abban az időben kormányzati tulajdonú eszközöket is privatizáltunk, különösen cégeket, ez egy módja volt az átmenet finanszírozásának, amely számos további előnnyel járt. Növekedett a hatékonyság, terjedt a magántulajdon és depolitizálódott a gazdaság.

Az átmenet finanszírozásának igénye erőteljes ösztönző volt, hogy korlátozza a pazarló kormányzati kiadásokat. A reformot megelőzően a kormány szándékosan költségvetési többletet teremtett, és sok évig azt követően a pénzügyminiszter arra tudta felhasználni az igényt, hogy „finanszírozza az átmenetet“, és így erős érvet állítson a minden oldalról érkező nyomással szemben, hogy növeljék a kormányzati kiadásokat.

A felgyorsuló gazdasági növekedés, amelyet a PRA rendszer tartott mozgásban, jelentősen megnövelte az adóbevételeket, különösen a forgalmi adóból származókat.

Az eredmények

Mióta a rendszer 1981. május 1-jén működni kezdett, a befektetés átlagos reálmegtérülése évente 10.7% volt (21 éven át). Természetesen az éves hozam a szabad piacra jellemzően reálértéken mínusz három és plusz harminc százalék közötti mozgást mutatott. A fontos hozam azonban egy személy pályájának (mondjuk 40-45 évnek) az átlaghozama, vagy a teljes aktív és nyugdíjas évek összege (mondjuk 55-60 év), ha valaki a programozott visszavonulás opcióját választja.

A PRA rendszerben a nyugdíjak (alig 10 százalékos kötelező megtakarítási ráta mellett) jelentősen magasabbak voltak, mint a korábbi, államilag irányított rendszerben, amely sokkal magasabb munkaadói járulékokat követelt meg. Egy tanulmány szerint az átlagos AFP nyugdíjas a rendszer 15 éves fennállása után pályájának előző tíz éve alatti átlagos éves jövedelmének 78%-át kapta meg nyugdíjként. Visszavonulásukkor a dolgozók „felesleges megtakarításaikat“ (a fizetési küszöb 70 százaléka feletti összeget) egy összegben lehívhatják. Ha ezt a pénzt is belefoglalnák a nyugdíjszámítás alapjául szolgáló összegbe, akkor az aktív dolgozói pálya fizetésének közel 84 százalékára jönne ki a végeredmény. A rokkantnyugdíjban részesülők szintén átlagosan 70 százalékát kapják meg az aktív időszakuk fizetésének.

A nyugdíjalapok már a GNP 55 százalékának megfelelő befektetési alapot gyűjtöttek össze, és egyes szakértők azt jósolják, hogy ez az arány a GNP 100%-ára fog emelkedni, amikor a rendszer beérik. Ez a hosszú távú befektetési tőke nemcsak a gazdasági növekedés finanszírozásában volt hasznos, hanem a hatékony pénzpiacok és intézmények fejlődését is elősegítette. A döntés eredményeképpen, hogy először a PRA rendszert teremtették meg és azután privatizálták a hatalmas állami tulajdonú cégeket, egy „erkölcsös folyamat“ alakult ki. A dolgozóknak megadatott a lehetőség, hogy szépen részesüljenek a privatizált cégek termelékenységének hatalmas növekedéséből azáltal, hogy lehetővé tették nekik, hogy a magasabb részvényárakon keresztül, amelyek megemelték a PRA-k hozamát, a privatizációs folyamatban keletkezett vagyon nagy részét megszerezzék.

Az új rendszer egyik kulcseredménye az lett, hogy megemelte a tőke termelékenységét és ezáltal a gazdasági növekedés rátáját a chilei gazdaságban. Az AFP-k által ellenőrzött hatalmas források elősegítették az újfajta pénzügyi eszközök létrehozását, míg a már létező, de nem teljesen kifejlesztett konstrukciókat tovább javították. A chilei nyugdíjreform egy másik hozzájárulása a tőkepiac egészséges és átlátható működéséhez a belföldi kockázatmérő ágazat létrehozása és a vállalati irányítás fejlődése lett. (Az AFP-k ugyanis független igazgatókat neveznek ki azokhoz a cégekhez, amelyekben vannak részvényeik, így megszüntetik az igazgatótanácsi megbeszélések elkényelmesedését.)

Az új társadalombiztosítási rendszer jelentősen hozzájárult a szegénység csökkentéséhez azáltal, hogy növelte az időskori özvegyi, árvasági és rokkant juttatások méretét és bizonyosságát. Közvetett, de nagyon erős hatása volt a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás növelésének, és segített a régi rendszer igazságtalanságainak eltörlése is. Bevett gondolat, hogy a felosztó-kirovó rendszerek a gazdagoktól a szegényekhez csoportosítják át a jövedelmet. Ugyanakkor amint a dolgozók bizonyos jövedelemspecifikus tulajdonságait és a politikai rendszer működési sajátosságait tekintjük, azok a rendszerek általában a legbefolyásosabb dolgozók csoportjának osztják újra a jövedelmet, akik nyilvánvalóan nem a legsérülékenyebbek vagy legszegényebbek.

A társadalombiztosítás kérdései Chilében már nem követelik meg a kormány összes energiáját és figyelmét. Így a gazdaság egy nagy szektorát depolitizálták és az egyéneknek több befolyást adtak saját életük felett.

Nem meglepő, hogy a PRA rendszer sértetlenül túlélt négy balközép kormányt, mivel valóban a chilei politika „harmadik vágánya“ lett. Nemcsak a szerkezeti felépítéséhez nem nyúltak hozzá, hanem néhány technikai kiigazítással javítottak rajta, például hogy több versenyt engedtek be az önkéntes nyugdíjmegtakarítók igazgatóságába és a választható alapok számát egyről ötre emelték.

Mikor a PRA rendszert 1981 májusában elindították, a jogosult munkaerő egynegyede már a működés első hónapjában belépett és ma a biztosított chileiek 95 százaléka a PRA rendszerben van. Mikor választási lehetőséget kaptak, a chilei dolgozók a pénzükkel szavaztak a szabad piacon alapuló nyugdíjrendszerre.

A chileieknek a PRA-k most valós és látható tulajdont képviselnek, valójában ezek a nyugdíjas éveik biztonságának elsődleges forrásai. A tipikus chilei dolgozó legfontosabb tulajdona nem a használt autója vagy a kis háza (amire valószínűleg még mindig törleszti a hitelt), hanem a PRA-ban lévő tőkéje. Az új társadalombiztosítási rendszer személyesen tette érdekeltté a chileieket a gazdaságban. Egy tipikus chilei dolgozó nem közömbös a részvénypiacok vagy a kamatok mozgása iránt. Tudja, hogy a rossz gazdaságpolitika rosszul érintheti a nyugdíját. Mikor a dolgozók úgy érzik, hogy nem a pártvezéreken vagy a Politbüron keresztül, hanem ők maguk közvetlenül birtokolják ország tőkevagyonát, sokkal inkább kötődnek a szabad piachoz és a szabad társadalomhoz.

A chilei dolgozók túlnyomó többsége, akik beléptek az új rendszerbe, szabadon döntöttek úgy, hogy elhagyják az állami rendszert annak ellenére, hogy néhány nemzeti szakszervezeti vezető és a politikusok legtöbbje nem tanácsolta ezt. Én mindig úgy hittem, hogy az átlagos dolgozóknak nagyon fontos értéket jelent és ezért rengeteg figyelmet szentelnek az életüket közvetlenül érintő dolgoknak, mint a társadalombiztosítás, oktatás, egészség; a családjaik jólétét szem előtt tartva hoznak döntéseket, nem a politikai szövetségek és a kollektivista ideológiák szerint.

A végső tanulság a chilei tapasztalatból az, hogy csak az olyan forradalmak a sikeresek, amelyek bíznak az egyénben és abban, amit az egyének szabadságuk birtokában véghez tudnak vinni.

Epilógus

Miért először Chilében? Mi volt a politikai kontextus? Hogy sikerült véghezvinni? Kivétel nélkül ezek az első kérdések, amiket kapok, amikor a chilei társadalombiztosítási reformot magyarázom el útjaim során a világban. Hadd válaszoljam meg ezért ezeket röviden itt.

Minden 1956-ban kezdődött, amikor a Chilei Katolikus Egyetem Közgazdaságtudományi Kara hároméves együttműködési szerződést írt alá a Chicagói Egyetem közgazdasági szakával. A megállapodást kétszer újították meg, összességében kilenc évre. Az ott zajló rendkívüli gondolatáramlás létrehozta Latin-Amerika legjobb közgazdasági karát. A hatvanas években hallgatók százai, köztük én magam is, rendszerezett közgazdaságtant tanultunk és mi is megismertük a közszolgálati és közpolitikai gondolatokat, amelyek az egyén szabadságán és a magánvállalkozáson alapultak.

Hamarosan fellépett a szabadpiaci közgazdászoknak egy kritikus tömege, közös diagnózissal az ország gazdasági gondjaira és hasonló nézetekkel a szükséges megoldásokat illetően. Mivel a gondolatoknak vannak következményei, ez a csoport kezdte befolyásolni a nyilvános vitát és elkezdtek rájuk a „chicagói fiúkként“ hivatkozni. Mikor megkaptam a közgazdaságtani diplomámat Chilében 1970-ben, elhatároztam, hogy négy év intenzív és eredményes tanulás után a karomon, amely intellektuális szempontból a Chicagói Egyetem „teljes tulajdonú leányvállalata“ volt, gazdagítaná a tudásom, ha a posztgraduális tanulmányaimat egy másik egyetemen végezném. Így szakítva a hagyománnyal a Harvard Egyetemre mentem M.A., majd doktori képzésre közgazdaságtanból. Évekkel később, amikor már miniszter voltam, néhány újság úgy utalt rám, mint „a fiúra, aki Chicagóban nőtt fel, de a Harvardon érett férfivá“. Büszkén vállalom mindkettőt.

A Cambridge-ben (Massachusetts államban) töltött négy évem alatt nemcsak elmélyítettem a közgazdaságtani és egyéb társadalomtudományi ismereteimet, hanem elmerültem az amerikai társadalom eufórikusan szabad légkörében is. Amerika sikerének legalapvetőbb okait kutatva az alapító atyák és két óriási, az egész világra testált hagyatékuk szenvedélyes csodálója lettem: a Függetlenségi Nyilatkozaté és az Egyesült Államok alkotmányáé. Nagyon inspiráltak még a szabadságról gondolkodók, úgy mint John Locke, Adam Smith, Frederic Bastiat, Friedrich Hayek, Karl Popper, Ludwig von Mises és Milton Friedman művei. (Utóbbinak az 1962-es könyvében, a Kapitalizmus és szabadságban olvastam először a társadalombiztosítás privatizálásának ötletét.) Ezen évek alatt meggyőződésemmé vált, hogy csak az egyéni szabadságon nyugvó alapvető gazdasági és politikai reformok tudnák kihúzni országomat a szegénységből és az elnyomás minden fajtájából.

Időközben a kubai 1959-es kommunista hatalomátvétel és az ország kormányának igyekezete, hogy Che Guevara szavaival élve „megsokszorozott Vietnámokat“ hozzon létre Latin-Amerikában, végső soron a chilei demokrácia összeomlásához vezetett. Nem sokkal ezután az új katonai vezetésű kormány elhatározta, hogy meghív néhányat a „chicagói fiúk“ közül, hogy segítsenek helyreállítani a tönkretett gazdaságot, és megkezdődött Chilében a valódi forradalom: egy radikális, átfogó, és folytonos elmozdulás a szabad piacok felé. Ez a „chilei forradalom“ megkettőzte Chile gazdasági növekedésének történelmi rátáját (1984 és 1998 között évente átlagosan 7%-ra vitte fel azt), drámaian lecsökkentette a szegénységben élő emberek hányadát és felszabadította azokat az erőket, amelyek elhozták a liberális demokráciát és a jogállamot.

1974 végén nagyon nehéz döntés elé kerültem: Bostonban maradjak-e és élvezzem az egyetemi életet, amit annyira szerettem, vagy visszatérjek és segítsek egy új országot alapítani a régi hamvaiból. Mikor visszamentem, tudtam, hogy az út, amely előtt állok, tele van veszéllyel és kockázattal. Majdnem azonnal aktivizáltam magam a közbeszédben a gazdasági, társadalmi és politikai szabadság gondolatainak hirdetésében. Két évvel később, 1977-ben egy beszédemben felvázoltam az ország lehetséges jövőjét abban az esetben, ha nekirugaszkodunk a gazdasági szabadságnak. A következő napon meghívtak az elnökhöz, akivel azelőtt sohasem találkoztam, hogy megismételjem a beszédet neki és a teljes kabinetnek. 1978 decemberében Chile foglalkoztatási és társadalombiztosítási minisztere lettem, két nagy céllal: egy új társadalombiztosítási rendszer megteremtésével és országom merev és foglalkoztatás ellenes munkajogának megváltoztatásával.

A társadalombiztosítási reformra vonatkozó ötleteim egy átfogó vízió részei voltak a szabad piacról és a szabad társadalomról Chilében. A minisztériumban kiváló csapatot állítottam össze, hogy segítsenek megtervezni nemcsak az új rendszert, hanem az átmeneti stratégiát is. Előtte évtizedeken keresztül mind elbuktak Chilében, akik a társadalombiztosítási reformért küzdöttek, mivel terveik résztervek voltak és alapvetően hibásak. Én elhatároztam, hogy nekünk „a szarvánál kell megragadnunk a bikát“. Mottóm az volt, hogy „radikális reformra van szükségünk, konzervatív kivitelezésben“. Emlékszem, gyakran fejtettem ki a csapatomnak, hogy az életben semmi nem tölt el nagyobb elégedettséggel, mint olyat tenni, amit mások lehetetlennek tartanak. Hitünk kötött minket össze, a gondolatok ereje és a meggyőződés, hogy chilei dolgozók millióinak tudunk változást hozni.

A minisztériumban töltött két évem alatt hétnapos munkahetemet egyenlően osztottam fel a csapatommal való kemény munka, a reformprojekt minden részletének kidolgozása és az ötletek értékének valamint logikájának, az embereknek való magyarázata között. Számtalan találkozóm volt dolgozókkal országszerte, és elkezdtem hetente háromperces magyarázatokat tartani az egyik főműsoridős TV hírműsorban. Ezek a televíziós szereplések, a maguk legegyszerűbb és őszinte módján ajánlva a reformot, kulcsfontosságúak voltak a nyugdíjreform népszerűségének felépítésében a nemzet dolgozói körében.

Engedjék meg, hogy megosszak két sokatmondó anekdotát arról, milyen kísértéseknek van kitéve egy reformer és miket kell elkerülnie. Egy bizonyos pillanatban nagyon valószínűnek tűnt, hogy végre elfogadják a nyugdíjreformot, mivel a gondolat mindenhol támogatókat nyert. De néhány érdekcsoport úgy gondolta, elérhetnek pár kompromisszumot az utolsó pillanatban. Egy napon beadványban kértek, hogy találkozzam egymagam, zárt ajtók mögött az ország legnagyobb szakszervezeti vezetőivel. A szívélyes üdvözlések után szóvivőjük elmagyarázta, hogy bár ideológiai alapon ellenezték a reformot, tudták, hogy valószínűleg átmegy. „Azért jöttünk, hogy jelezzük Önnek, a jövőben hasznos lehet a segítségünk. Végtére is Ön egy harmincéves ifjú ember, aki előtt ígéretes politikai karrier állhat… Így hajlandóak vagyunk azonnal megadni Önnek nyilvánosan a támogatásunkat, amennyiben okosan viselkedik és megváltoztat egyetlen részletet a projektjében: ahelyett, hogy megadná a dolgozóknak a jogot, hogy megválasszák egyéni számláik kezelőjét, ez azon szakszervezetek vezetőinek kizárólagos döntése kellene, hogy legyen, amelyhez a dolgozók tartoznak.“ Folytatta: „A dolgozók, Miniszter úr, nem tudják, hogyan hozzanak ilyen természetű döntést. Ha megállapodásra tudunk jutni erről, nagy örömmel állunk a rendelkezésére a jövőben.“

Be kell vallanom, hogy meglepődtem nemcsak az ajánlat pimaszságán, hanem az olümposzi megvetésen is, amit a dolgozók szabadsága és méltósága iránt tanúsítottak. Válaszom megfogalmazásában a humort választottam. „Sajnos nem fogadhatom el az ajánlatot, amellyel érkeztek, mert rám bízták lelkük megmentését.“ „Ki bízta magára, Isten?“ – kiáltották többen is egyszerre. „Csak úgy, ahogy hallották, uraim. Amint mindannyian tudjuk, a szakszervezeti vezetés országunkban mindig is nagyon átpolitizált volt, de nem korrupt. Ha a számlakezelők kiválasztása a szakszervezeti vezetők döntése lesz szemben azzal, hogy minden dolgozó egyénileg döntsön, akkor annyiféle nyomás nehezedne Önökre, igazgatókra, hogy nem lenne egyszerű fenntartani feddhetetlenségüket. A nyugdíjalapok vezetői, akik szeretnének hatalmas csoportok nyugdíj-megtakarításaival dolgozni, sokkal olcsóbbnak fogják találni, hogy korrumpálják a szakszervezeti vezetőket, minthogy a szabad piacon versenyezzenek a számlákért azáltal, hogy jobb megtérülést ajánlanak fel alacsonyabb jutalék mellett. Nem fogadom ezt el, mivel olyan kísértéseket eredményezne, amelyekkel egyikőjük sem akarhat szembesülni.“ Ezután senki nem emelte fel a hangját. A találkozót csendben lezárták, bár sokkal kevésbé szívélyesen, mint ahogyan elkezdték.

A következő látogatók a legbefolyásosabb chilei bankok igazgatói voltak. Elmondták nekem, hogy teljességgel támogatják a magán nyugdíj-megtakarítási számlák koncepcióját, de azt akarják, hogy a rendszert csakis a bankok kezeljék. Egyikük még egy szenvedélyes érvet is felhozott az ellen, hogy megengedjék: „külföldi“ pénzügyi intézmények kezeljék a dolgozók megtakarításait. Ahogy a szakszervezeti vezetők esetében is, mérlegeltem az érveiket, de teljes mértékben visszautasítottam az álláspontot. A verseny alapvetően fontos a jó szolgáltatás nyújtásához. Számomra pedig fel sem merült, hogy korlátozzam a dolgozók választási lehetőségét, hogy a chilei pénzügyi üzletembereknek monopóliumot juttassak a rendszer kezelésére. Tudtam, hogy ellenségeket szerzek, de nincs veszélyesebb, mint felhígítani egy reform koherenciáját azért, hogy érdekcsoportok kedvében járjunk. Ez nemcsak erkölcsi és intellektuális becstelenség, de nagyon rossz politika is.

Ez a két találkozó emlékeztetett Thomas Jefferson szavaira, amelyek azóta az eszembe és lelkembe vésődtek, hogy először olvastam őket: „Amikor csak egy férfi szemet vet egy közhivatalra, erkölcsi romlás kezdődik a viselkedésében.“ A kulcsfogalom itt a „szemet vet“, amellyel Jefferson különbséget tett a közéleti személyiségek szükséges szerepe és jogosulatlan vágya között, hogy saját érdekből foglaljon el közhivatalt. A bölcs gondolkodó látta a valódi vezetésre való igényt, ha egy köztársaság túléléséről és jólétéről van szó. De a vezérszerep és a puszta hatalomvágy közötti különbségre is világosan rámutatott.

1980. november 4-én a reformot végre elfogadták. A törvény szerint a nyugdíjalapoknak hat hónapjuk volt az elindulásra, ami május 4-ét jelölte volna meg dátumnak. Hirtelen eszembe jutott valami: hogy az indulás napját hozzuk előre május 1-re, a munka nemzetközi világnapjára. Ez egy olyan dátum, aminek történelmileg különleges jelentése volt a munkások számára, de sajnos olyan tiltakozó alkalommá változtatták, amelyet az osztályharc retorikája tüzelt. Chile számára a jövőben olyan napnak láttam május 1-jét, amikor egy reformot ünneplünk, ami szabadságot és méltóságot adott nemzetünk dolgozóinak.

Ennek a kisebb alakításnak az elfogadásával az irodámba rohantam, hogy megosszam a jó hírt a csapat többi tagjával. Az egész ujjongás közepette egy hang törte át a zajt: „Megcsináltuk! A szarvánál fogtuk meg a bikát! Éljen Chile!“

Aznap este nagyon későn értem haza. Végtelenül boldog voltam, de teljesen kimerült. Lazításképp bekapcsoltam a TV híradót. Épp akkor jelentették be, hogy Ronald Reagan-t választották az Egyesült Államok elnökévé. Aznap éjjel tele voltak az álmaim reménységgel Chile és a világ sorsa kapcsán is.

Ez az esszé az eredeti, „A dolgozók felhatalmazása: a társadalombiztosítás privatizációja Chilében“ szerkesztett változata. Megjelent 1996-ban Cato 10. leveleként. Eredetileg megjelent: Cato Journal, Vol. 15, No. 2-3 (ősz/tél 1995/96).

José Piñera alapítója és elnöke a Nemzetközi Nyugdíjreform Központnak (International Center for Pension Reform, www.pensionreform.org) és társelnöke a Cato Institute Társadalombiztosítási Választás Projektjének (www.cato.org). Mint Chile munkaügyi és társadalombiztosítási minisztere 1978 és 1980 között, és bányászati miniszter 1981-ben, három kulcsfontosságú strukturális reformért volt felelős: a társadalombiztosítási reformért, a szakszervezeti szabályrendszerért és az alkotmányos bányászati törvényért, ami visszaállította a magántulajdon jogokat a bányászatban. A Harvard Egyetemen szerzett M.A. és PhD fokozatot közgazdaságtanból. A szerző köszönetet mond Ian Vásqueznek hasznos megjegyzéseiért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.