Régi bölcsesség ez. Már Laokoon is így vélekedett Vergilius Aenisében. Óva intette a trójai harcosokat, hogy ne lelkesedjenek annyira a városfal elé tolt görög falóért. Intése a későbbi események fényében jogosnak bizonyult. Háromezer évvel később az EU is kezdi megtapasztalni a görögök leleményességét. Ezúttal nagyobb volt a tét: nem egy városállam, hanem maga az EU monetáris uniója (EMU). Modern falóként az egész országot tolták be az EU monetáris uniójába. Homérosz szerepét most politikusok és statisztikusok játszották el. Nyílt titok, sőt bizonyított tény, hogy a görögök alaposan megkozmetikázták államháztartási mérlegük kötelezettség oldalát, hogy megfeleljenek a Maastricht-i csatlakozási ismérveknek. Azonban az is világos, hogy ezt nem teheték volna meg a befogadók elnézése nélkül.

Tehát valóban igaz, hogy Görögország ma az euróövezet trójai falova? Egyfajta amorf ló, ami bűnbakként jórészt felelős az eurózóna válságáért? Nem. Az eurózóna válságáért elsősorban és alapjában maga az euró a felelős. Ez önmagában egy külön cikket érdemlő téma. A lényeg, hogy a jelenlegi válság az utóbbi hatvan év (látszólag) legnagyobb európai sikertörténetében gyökeredzik: A maastrichti szerződés, ami belevágott a politikai unióba és megteremtette a monetáris uniót. Első körben mindenki nyert a közös pénzzel: a fejlett északi gazdaságok, elsősorban pedig az egyesült Németország, történetében először nyert békés eszközökkel teljes, közvetlen és árfolyamkockázattól mentes hozzáférést az eurózónába csatlakozott országok piacaihoz. Az azóta eltelt években a brutális német hatékonyságbeli fölény pedig tarolt. Dinamikusan növekedett mind az euróövezetbeli fogyasztáson belül, mind ezen övezet globális kivitelén belül. Utóbbi oka az volt, hogy a gyengébb déli devizák euróba beemelése révén, egyfajta viszonylag gyenge márka jött létre, ami a korábbi tiszta német márka leértékelésének felelt meg a német kivitel szempontjából a nem euró devizás globális piacok tekintetében.

Az érem másik oldalán pedig a déli államok hozzáférést nyertek az északi államok alacsony kamatkörnyezetéhez. Olyan tőkeköltséggel szembesültek, történelmük folytán először, ami a korábbi (tisztán a hazai viszonyokat tükröző) szintekben megtestesülő kockázati felárak java részétől mentesítették ezen gazdaságok szereplőit. Mivel a költség információ, mint exogén korlátozó eszköz többé nem volt jelen a gazdaságban, a valós kockázati profilhoz képest erőteljesebb eladósodás és tőkeimport indult meg. Ehhez kapcsolódott egyfajta olcsó fogyasztási hitel illúzió, ami az Irving Fischer féle inflációs pénzillúzió mechanizmusához hasonlóan hitel (magán és közösségi) alapú többlet-fogyasztáshoz vezetett. Ez pedig egyenesen csúcsosodott ki egy Hyman Minsky által már 1985-ben elméleti alapokon leírt buborék effektusban. Az átbillenési pont, a Minsky-moment éppen azért nem következett még be látványosan, mert a közös valuta révén az erős északi gazdaságok is érintettek, akik (egyelőre) ennek bekövetkeztét még nem engedhetik meg maguknak.

Idáig eljutva, jogos a kérdés, hogy 1) mi az oka az észak – dél közti versenyképesség különbségnek, 2) miért Németország nem csak a legerősebb de egyben legversenyképesebb úniós gazdaság, 3) mit értek az alatt, hogy az eurózóna válságáért az euró a felelős, és végül 4) milyen feloldási lehetőségek vannak és ezek milyen költség – hozam profillal rendelkeznek? Tekintve ezen blog tartalmi korlátait és a fenti téma kifejtési igényeit, ezt adott esetben egy külön poszt formájában írnám meg. Egyelőre fogadjuk el egyfajta axióma-félének azt, hogy létezik ez a versenyképességbeli megosztottság, az alacsonyabb versenyképességű régióknak természetszerűleg magasabb hozamkörnyezettel kell rendelkezniük mint egy fejlettebbnek, s a közös valuta tartósan, történelmi távlatban nem működhet politikai unió nélkül, ami pedig egyelőre még utópisztikus cél Európában. És a gyakori összevetés az Amerikai Egyesült Államokkal teljesen értelmetlen és félrevezető.

Kétségtelenül Görögország most az EMU ügyeletes beteg embere. A hatalmasra duzzadt állam-adósságállomány (a GDP 160%-a 2011-ben) kialakulása mögött hosszabb távú történelmi és gazdasági okok húzódnak meg. Ezek erősen formálták a görög mentalitást, aminek már eleve szerves része volt a „nekem jár” elv és az állam kicselezésének gyakorlata. Erre tett még rá az európai csatlakozás, majd a sosem látott alacsony tőkeköltségű közös valuta bevezetése. Ez tette fel a pontot az i-re. Ugyanis mind az állam mind a lakosság eladósodást a piac, az a bizonyos istenadta piac finanszírozta. Ami elvileg, Adam Smith-i értelemben, mindig helyesen allokál és sosem téved. Azonban minden piaci intézmény, mechanizmus végpontján gyarló emberek vannak. A maguk igen korlátozott racionalitásával. És ha csak beleolvasunk az elmúlt évtized viselkedési pénzügy (behavioural finance) termésébe, akkor látjuk, hogy bizony az emberi lélek legősibb mozgatórugói, a félelem, a mohóság, a vágyak realitássá formálása, a szélsőségek közti ingadozás, a csordaszellem... mind működnek a globális tőkepiacon is.

Az euró egy évtizeddel ezelőtti debütálásakor ezen piac szereplői jórészt feltételezték, hogy minden egyes eurózóna tagállam bírja a robosztus német gazdaság támogatását és ha kell, csekkkönyvét is. Azaz egyfajata végső menedékként, ha kell, majd az adott ország mögé áll és az eurón keresztül automatikusan kisegíti. A feltevés önmagában ekkor nem volt irracionális: a megelőző években számtalan példa volt arra, hogy Németország egyes, csatlakozás előtt álló országok valutája érdekében interveniált, pénzt pumpált beléjük. Ami akkor nem jött még le, hogy ez szükséges gyakorlat volt, hogy az indulásra gatyába rázzák a társaságot. De a monetáris unión belül az volt a hallgatólagos feltételezés, hogy ezután már mindenki fegyelmet gyakorol majd. Szóval ekkor a piac úgy ítélte meg, hogy mivel az euróba belépett mediterrán gazdaságok államkötvényei élvezik az euró közvetlen és így a németek közvetett garanciáit, így azok „majdnem” német biztonságú kötvények.

Azonban ezek az országok mind versenyképességük mind költségvetési fegyelmük tekintetében messze elmaradtak a germánoktól. Sőt: a költségvetési fegyelem részben azért is romlott még tovább 2000-től kezdődően, mert az eurókörnyezetben olcsóbbá vált államadósság kibocsátás egy korábbi motivációs nyomástól is mentesítette ezen gazdaságokat és politikusaikat. A dolog annyira eldurvult (így utólag nézve), hogy 2002-re a déliek hitelköltsége alig haladta meg a német és holland szinteket. Voltak már akkor is kritikus hangok, de a piac a felívelő eufória szakaszába lépett. Ilyenkor nincs megállás és kiszállás sem: aki kiszáll, az lehetőséget veszt. Következtek a korlátlan hitel alapú finanszírozás évei. A spanyolok ezt arra használták fel, hogy 2011-re összehozzanak egymillió eladatlan, üresen álló lakást. Több új építkezés indult csak itt mint az Egyesült Királyságban, Német-, Olasz-, és Franciaországban együttvéve. A görögök évtizedek elmaradt fogyasztását pótolták be ezen időszakban (és már előtte is részben).

A görögök 1981-ben léptek be az EU-ba. Épp ekkor vette át a szocialista PASOK mozgalom  a kormányrudat (Papandreu-éra kezdete). Ekkor indult be az eladósodáson és költségvetési, kereskedelmi hiányon alapuló gazdaságpolitika. Az ábra mutatja a lényeget. 1990-től évente 10 majd a végén már 30 – 40 milliárd eurós nagyságrendű a kereskedelmi mérleg egyenlege. Valahol egy 10 milliós ország gazdasága is azonos elveken működik mint egy sima háztartás. Ha a gazdálkodó Kovács család évről évre többet fogyaszt mint amit elad a piacon, akkor ennek két forrása lehet: egyre inkább eladósodik és/vagy egyre több külső tőkét von be a családi gazdaságába. A görögök is ezt csinálták: külföldi működőtőke import és eladósodás. Utóbbi volt messze jelentősebb. Jellemzően a görögök minden behozott 10 eurónyi árut és szolgáltatást 4 eurónyi kivitellel (a turizmus is kivitel) ellentételeztek. Ezt hívjuk úgy, hogy „messze a takarón túl nyújtózkodni”.

Évről évre a hiány a hazai össztermék 15-20%-át tette ki. És az ilyen hiány nem megy el, csak egyre halmozódik.

Közel fél trillió (!) euró kereskedelmi mérleg hiány 20 év alatt. És amikor az ennek elfedésére felvett hitelek elérték már a GDP 160%-át 2010 végére, akkorra már a piacok is kijózanodtak és világossá vált, hogy a németek sosem fognak belemenni a közös eurókötvény kibocsátásába. Hisz ez közös és egyetemleges kötelezettséget jelentene bármely tagország adósságáért, amit csak úgy lehet a fegyelmezett tagnak elfogadnia, ha a fegyelmezetlenek engedik, hogy ugyanilyen felügyeletet gyakorolhassanak költségvetési és monetáris politikájuk felet. Utóbbi már létezik, de előbbi a szuverenitás kulcskérdése. Ha ezt egy állam feladja, akkor feladja egyben hatalmát szociális és egyéb politikái felett is. Ekkor politikai unió valósul meg, amire egyetlen jelenlegi euróövezeti kormányzatnak sincs demokratikus felhatalmazása. És nem is lehet, mert ezt a szintet a történelem szerves fejlődése még nem hozta el Európában.

A görög út tehát nem teljesen egyedi, vannak ez egész EU vállalkozásra jellemző, abból eredő kiváltó okai. De vannak sajátos görög vonások is. A három legfontosabb a következő:

1) A görög területek földrajzi töredezettségéből fakadóan egységes Görögország nem létezett Nagy Sándor idejétől egészen a Görög Állam 1832-es megteremtéséig. Ugyanez a geopolitikai töredezettség, tagoltság, különösen a nagy, hajózható folyók hiánya, ahhoz is vezetett, hogy – szemben az észak- és nyugat–európai államokkal – a megtermelt tőkét nem tudták felhalmozni, hanem infrastruktúra építésre kellett felhasználni, illetve nem alakultak ki nagy gazdasági csomópontok. A gazdaság így nem tőkeintenzív ipari gazdaság, hanem munkaintenzív agrár gazdaság volt az utóbbi pár évtized kivételével.

2) Görögország modern történelmének olyan fele idejében eleve az államcsőd helyzetében élt. Rendszeresen a nagyhatalmak kölcsönei segítették ki. A dolog odáig fajult, hogy amikor Görögország 1893-ban csődöt jelentett, akkor ezután évtizedekig egy több európai hatalom által létrehozott pénzügyi ellenőrző bizottság irányította mind monetáris mind költségvetési politikáját.

3) A nagyhatalmak rendszerint azért húzták ki Athént a pénzügyi válságból és finanszírozták, mert Görögország sokáig egy éppen aktuális geopolitikai törésvonal mentén feküdve egyik vagy másik blokk számára kulcsfontosságú állam volt. Az első világháború végéig a török kérdés indokolta a nagyhatalmi figyelmet. A második világháború után pedig véres kommunista felkelés tört ki az országban, ami előrevetítette, hogy a Szovjetunió a Boszporuszon túl is megvetheti lábát a mediterránumban. Az USA ezt nem engedhette, így 1945 és 75 között (az ezredesek uralmának vége) Washington írt csekkkönyvet Athénnak. Majd 1981-től, lévén az EU 10-ik tagállama lett, az EU is beszállt a finanszírozásba. A Szovjetunió megszűntével azonban Görögország egyszerre geopolitikai légüres térben találta magát. Ilyen értelemben senkinek sincs rá szüksége, ezért a források is elapadtak. Maradt tehát az önerő, illetve ennek időbeni előretologatása, a hitelfelvétel. Ami a 90-es években lejátszódott kamatkonvergencia miatt járható útnak is tűnt. És ezzel el is érkeztünk a mához.

A gond most az, hogy nem is olyan régen még a piac a görög államot majdnem olyan tőkeköltségen volt hajlandó finanszírozni mint a németet, köszönhetően a konvergenciának. A görögök nyilván erre a hozamkörnyezetre építve alakították ki az elkövetkező évek törlesztéseinek lefutási tervét. De ami 3%-on működik és még kezelhető, az 10%-on nem hogy nem kezelhető, hanem összeomlik, visszafizethetetlen. Az utóbbi hónapok görög államcsőddel kapcsolatos hírei semmi új információt nem mutatnak, csupán annyit, hogy a piac ezt egyre markánsabban látja és beépíti értékítéletébe. Az nekem külön tetszik, hogy ugyanaz a görög állam prüszköl most a kötvénypiacokra, hogy ő „annak foglya”, amelyik olyan lelkesen használta ki ugyanezen kötvénypiac szolgáltatásait politikai agendája életben tartása érdekében az elmúlt évtizedekben. Akkor jó volt, kellett, most, amikor kiborult a bili, már nem jó, nem kell. A politikai képmutatás legalább olyan ősi mint a politika és annak alanya; a közösségi ember.

Hogy a görög államcsőd lehetősége mennyire élő, nézzük a Standard & Poor's február 27-i közleményét a görög államadósságról. Ők a múlt héten lefutott kollektív klauzák egyes görög állampapírokba történő utólagos beépítése miatt úgy fogalmaznak, hogy „véleményünk szerint az ilyen záradékok görög állam általi visszamenőleges hatályú beépítése a már kibocsátott államadósságba, lényegesen (materially) megváltoztatja az érintett adósság elem eredeti feltételendszerét, és véleményünk szerint egy csődközeli adósság átrendezési (distressed debt restructuring) folyamat kezdetét jelenti.” És ennek alapján úgy tekintik, hogy az érintett adósság fizetésképtelen besorolású (D, azaz default), míg a teljes görög államadósság SD, azaz részlegesen fizetésképtelen (selcetive default) besorolású. Elérkezett hát az igazság pillanata.

Most egyelőre elhárultak a legfenyegetőbb fellegek. De az azokat kitermelő euróciklon még itt köröz és nem fog elmenni egykönnyen. Francia- és Németország 2010 elejétől fogva nem azért járult hozzá az újabb ás újabb görög mentőcsomagokhoz, mert annyira mindenárom meg akarták akadályozni a görögök kilépését az euróövezetből. Szerintem azt már akkor is látták, hogy ez előbb – utóbb elkerülhetetlen. Azonban a német és francia bankok olyan tömegű görög államadósságot tartottak, hogy ha akkor hagyják a görögöket csődbe menni, akkor két állam bankjai hirtelen akkora veszteséget kénytelenek elszenvedni, ami a saját bankrendszerüket is alapjaiban rendítette volna meg. Ez átgyűrűzik a lakossági fogyasztásra és nemzeti összetermékre – éppen akkor, amikor a vezető európai gazdaságok kezdenek kikeveredni a 2008 végi hitelválság recesszív hatásaiból. Ezt nem engedhette meg magának egyik vezető sem. Kinyíltak a perselyek. Amúgy is: az így első körben kiáramló euró milliárdok java része kapásból visszaáramlik a görög kötvények hazai tulajdonosaihoz, javarészt intézményi befektetőkhöz. Ha a görög államadósságot csak vagy javarészt görög bankok tartottak volna, akkor az euróövezet egy politikai döntés után olyan 50% eséllyel simán hagyta volna Görögországot alábukni a saját (de nem a német vagy francia) bankokkal egyetemben.

Eredetileg ugye 50% körüli hitelvágásról (haircut) volt szó, most már ez 70% körül van jelenérték alapján. Tehát Görögország gyakorlatilag már így is becsődölt, legfeljebb a hitelezői közösség nem csinál ebből akkora ügyet, hogy minden újság címoldalán ez a hír szerepeljen. Megtörtént, de elegánsan, fű alatt. De például a múlt pénteki ISDA gyűlés is csődeseménynek tekintette a kötvényfeltételek módosítását, s ezzel legalább megvédte a CDS eszközök piaci bizalmi tőkéjét - ami már fontosabb is volt mint maga az adóssággal vagy a csőddel kapcsolatos aggodalmak. Tehát most a tavaszi nagy kötvénylejáratokra megvan a likviditás és vélhetően meg lesz az egész évre is.

De ennek persze ára van. Egy ilyen kimenet után épeszű befektető nem fog görög államadósságot a piacon vásárolni. Azaz Görögország egy időre (megint) ki lesz zárva a tőkepiacokról az államadósság finanszírozása tekintetében. Egyetlen külső hitelforrásuk az EU. És máris, egy egész generáció előre el van adósodva. Amit normál esetben iskolákra, utakra, kórházakra költenének, azt hitelvisszafizetésre kell majd. A korrektség kedvéért: az eredendő bűnt, azaz a GDP 160%-át kitevő hitelt ugyanezen célokra + északi szemmel esztelen jóléti kiadásokra költötték el a megelőző 20 évben. Tehát ott van, valahol a zsebekben, a bőr alatt, de mivel az adómorál nagyon alacsony, s az „amit ugye egyszer megkaptam, az már az enyém” elv a Balkánon fokozott erővel működik... ezek a költések az államadósság finanszírozása szempontjából már veszett fejsze nyele jellegű tételek. Túl jól éltek a múltban a jelen és a jövő rovására – ez az alapvető igazság. S ezt rendkívül nehéz, ha egyáltalán lehetséges, belátni az érintetteknek. Tudom, mert idehaza is ezt látom.

A görögök már látják, hogy itt komoly politikai következmények lesznek. Görögország hagyományosan erős belső és külső mobilitással rendelkezik. Ez az utóbbi évtizedekben jelentősen lelassult. Most ennek újra beindulását látjuk. A nagyvárosokból máris több százezren mentek vissza vidékre, az omladozó, de sokkal alacsonyabb rezsijű atyai, rokoni házba. A háztáji is csökkenti a költségeket. A 25 év alatti munkát kereső fiatalok fele állástalan. Aki teheti külföldre megy tanulni és dolgozni is. Nagy részük kint is ragad majd, ahogy az eddig is történt. És mindig a mobilabb, tehetségesebb, azaz a jobb GDP-generátor megy ki. Marad egy összehúzódó ország. Az egy főre jutó adósság tehát az adósság tömeg változatlansága esetén is nőni fog. Erősödik a jobb és baloldali szélsőség hangja, különösen a hagyományos görög anarchista blokk erősödik már most is, ez látszik az utcai összecsapások hangulatának drasztikus változásában is.

És ezek csak az azonnal jelentkező, látványosabb gondok a bennmaradás erőltetése esetében. A görög termelékenység az egyik, ha nem a legrosszabb az egész monetáris unióban. Az euróban maradva szinte biztos, hogy nem tudják kinövekedni magukat a válságból. A bennmaradás azt jelenti, hogy már előre leláncolják gyermekeik jövőjét hatalmas törlesztőrészletekkel, olyan devizában, amit nehezen keresnek meg, mert kereskedelmi egyenlegük tragédia. Öt éve recesszióban vannak és abban is maradnak még akár egy évtizedig. Ilyen kilátások mellett éppen a fiatalok és vállalkozó szelleműek fognak elszivárogni, azok, akik nélkül lehetetlen kitermelni az adósságszolgálat anyagi bázisát. Ez ördögi spirált indít be.

Láttunk már hasonlót az elmúlt száz évben. Csak nézzük meg, hogy a harmincas években az aranystandard fogságában (ami egy kvázi monetáris unió volt a közös alapdeviza, az arany révén) lévő országok mennyire képtelenek voltak kinövekedni magukat a válságból. Miért? Mert az aranytartalékok kötelező szinten tartása ( a nem fiat, azaz központi jegybank által teremtett pénz fedezeteként) miatt drasztikus megszorító intézkedéseket kellett életbe léptetniük. Olyanokat, melyek már átbillentették a gazdaságot a növekedésből egy összehúzódásba. A gazdaságtörténész Barry Eichengreen mutatja meg egy tanulmányában, hogy minél korábban adta fel az aranystandardot egy ország, akár időlegesen is, annál gyorsabban állt talpra gazdasága. És éppen azért volt könnyeb a 19 században még ragaszkodni ehhez a rendszerhez, mert a választójog szűk volt és a rendszer fenntartásához szükséges megszorító politikát nem ellenőrizte és így nem is ellenezhette demokratikusan szavazó választói bázis. Most viszont az elitek nem politizálhatnak tartósan a válaszók nagy tömegeitől elszakadva, azok feje felett.

A belső társadalmi nyomás – és ez évezredes történelmi tanulság – egyszer elér egy olyan pontot, amikor az elitek egyetlen használható politikája az előremenekülés. Az Európai Unió minden újabb fiskális mentőcsomagért újabb és újabb megszorító csomagokat fog kérni a görögöktől. Hogyan fogják teljesíteni? Hitelt mástól nem kapnak. Gazdaságuk padlón. Privatizáció? Te vennél ettől az embertől autót? – szól a régi kérdés. Ugyan, ki fektetne be egy politikailag egyre instabilabb, lázongásoktól terhes olyan országba, aki nem tudja a piacon eladni kötvényeit, aki folyamatosan veszti minőségi munkaerejét, ahol a telekkönyvezetés olyan hiányos, hogy a benzinkutak 40%-áról azt sem tudja az adóhivatal, hogy tulajdonképpen hol is van.

Történelmi távlatban nem megoldás a folyamatos leértékelés. A megoldás a versenyképesség javítása. De ez évtizedekbe telik. A görögöknek ezt az évtizedet kell most megúszniuk. Ez a legfontosabb közép és rövid távú kihívás. Itt, véleményem szerint, egyre növekszik annak esélye, hogy úgy döntenek: a megoldás a monetáris szuverenitás (kamatszint, önálló pénz, ennek mennyisége és így árfolyampolitikai mozgástér) helyreállítása. Lehet majd nem szeretni egy ilyen lépést, de amint egy ilyen döntést meghoz a görög politikai elit, akkor ez objektív ténnyé válik minden szereplő számára. Érdemes tehát belegondolni abba, hogy milyen lehetne egy lehetséges forgatókönyv?

Sztálin egy elég nehéz ember volt. Egyetlen embert nevezett csak keresztnevén: Saposnyikov marsallt. Utóbbi egyfajta orosz Clausewitz volt, igazi katonai és egyben politikai stratéga. Saposnyikov 1935-ben kiadott katonai értekezéseiben azt tanácsolja a Vörös Hadsereg vezérkarának, hogy egy eljövendő háborúban „a háború már az első puskalövés előtt eldől, amennyiben az győz, aki előbb áll át hadigazdálkodásra és mozgósít tömegével”. Egy mozgósított hadsereget azonban nem lehet végtelenségig a határon lábhoz tett fegyverrel várakoztatni egy újabb politikai lépés függvényében. Lévén a mozgósítás maga is dinamikus jelenség, és döntő eleme a katonai morál, ami a várakozással mindig csökken. Ezért van az, írja Saposnyikov, hogy „amint a politikai vezetés meghozta a döntést az általános mozgósításról, ezzel egyben döntött háború és béke kérdésében is. A totális háború megindításához nincs szükség további politikai döntésre, az már megszületett a mozgósítási parancs kiadásával. A támadás időzítését már csupán stratégia hadászati szempontok határozzák meg ezután, melyeket a politikai vezetés érvényesít. A meghozott politikai döntést tehát habozásnélkül és kíméletlenül végre kell hajtani”. És nem véletlenül lett a volt cári tiszt örök klasszikus: érvelése az élet más területein is megállja a helyét. Egy esetleges drachma visszaállítás nem olyasvalami, amit hónapokon keresztül lehet lebegtetni, amíg aztán tényleg minden euró és egyéb eszköz kiáramlik az országból. Az ilyesmit, ha egyszer eldöntötték, habozásnélkül és kíméletlenül kell végre hajtani és olyan gyorsan, amennyire azt technikailag lehetséges.

Mondjuk bejelentenek egy egyhetes görög bankszünetet, közben zárolják a forgalmat, bejelentik a kilépést az eurózónából, s a drachma visszaállítását. Ekkor a kilépő országnak két választása lehet: 1) hagyja az euróban denominált szuverén adósságát euróban. Ezzel az a probléma, hogy akkor továbbra is marad és még súlyosbodik is (a hazai deviza elkerülhetetlen leértékelődése miatt) az adósság probléma. Ugyanis a törlesztéshez szükséges euró egy ideig sem külső hitel sem külkereskedelmi egyenleg formájában nem igen áramlik be az országba. A másik lehetőség, hogy 2) amint a szükséges törvényeket meghozzák (egy ilyen helyzetben ez hamar megy), egy hivatalos átváltási árfolyamot állapítanak meg, amint az összes euróban denominált görög államadósságot drachmára konvertálják. A többi deviza adósságot ez nem érinti, azok eddig is külső valutában voltak. Egy ilyen devizaváltás a mögöttes adósság tekintetében fizetésképtelenséggel egyenértékű. A görög esetben ez különösebb újdonságot nem jelentene, ezt a békát mára már betették a szájukba a befektetők. Az átváltási árfolyamnak „csak” annyi hatása lenne (azért ez nem kevés), hogy ennek szintje dönti el: mennyire is zöld, nyálkás és varangyos is ez a bizonyos államcsőd béka?

A lakosság is megkapja a maga drachmáját az euró és más devizabetétekre. Hiszen drachmát a nemzeti bank nyomtat az új jegybanktörvény alapján (majdnem) tetszés szerinti mennyiségben. Ezzel részükről letudva ez a rész. Az első banki napon persze ez a hivatalos árfolyam elszáll, idővel akár töredékére esik az új drachma árfolyama. Megelőzendő a lázongásokat, a hazai közönséget transzferekkel ki lehet segíteni. Közben a hazai kivitel a leértékelés miatt végre versenyképesebbé válik, tehát a kivitel-orientált ipar lassan magához térhet. A stabilitás helyreállásával az olcsó hazai deviza örvén visszajön a turizmus is, ami most is a legnagyobb részt adja a görög GDP-ben. Nyilván a behozatal ára az egekbe szökik, ami különösen az energiahordozókon keresztül gerjeszt majd komoly inflációt és életszínvonal csökkenést. Ezt részben lehet majd csak kivédeni a fogyasztási szerkezet átalakításával. Lehet ugyanis több fetát és giroszt enni a bajor sörsajt és francia baguette helyett, de import kőolajat hazai megoldásokkal már nem igen lehet érdemben kiváltani.

És a jövő egy ilyen csőd után? Nem is olyan vészes mint elsőre hinnénk. Nyilván, észnél kell lenni. Ha már valaki becsődöl, annak ha más nem, egy célt el kell érnie: kisöpörni annyi adósságot, ameddig csak lehet. Ez a rövid távú, tehát sürgető, éppen ezért fontosabb cél. Hosszabb távon a legfontosabb, hogy tanuljunk az esetből. Rendbe kell hozni a költségvetést. Többleteket kell futni, ami mehet ha nincs akkora adósságszolgálat és a nép a szenvedések után megérti, hogy igenis, valamennyi adót azért be kell fizetni, ha már tartjuk a markunkat 13 – 14 havi bérért, utakért, iskoláért, stb.

Jung mondja: „a szenvedés nemesít” – ez társadalmi szinten is működhet. Izlandon például működni látszik – de persze: ők fegyelmezett északi fajta. A legfontosabb egyedi kifizetése egy ilyen kalandnak az kellene legyen, hogy változik a görög nemzetkarakter, a mentalitás. Tehát érezniük kell, hogy milyen rossz volt, de lehetett volna még rosszabb és hogy mit úsztak meg. És mit kell ezután másként tenni, viselkedni, hogy ilyen még egyszer ne következhessen be. Ez civilizációs, kulturális tényező, ami rendkívül lassan változik, de éppen társadalmi sokkok idején szokott.

Az új mentalitást tükröznie kellene az új gazdaságpolitikának. Az államadósság növekedési ütemét a GDP-hez, annak egy részéhez maximáltan kötni, akár alkotmányban is, ahogy mi csináltuk, jó ötlet. Fegyelmet visz a rendszerbe hosszabb rávon, ami bizalmat szül bent és kint egyaránt. És nem is telik bele sok idő, még egy évtized sem kell hozzá, és a rövid emlékezetű piac visszafogadja a megtévedt görög bárányt a nemzetközi pénzvilág akoljába, hogy megint nyírogathassa egy kicsit, már amennyire azt a bárány hagyja. Utópia? Csak nézzük meg Izland vagy akár a sokkal durvább példa: Argentína esetét. És hadd jegyezzem meg: egy ilyen esetben Görögország nem az Európai Uniót hagyja el, csak annak közös pénzrendszerét. A politikai Unió tagjainak nagy része nem tagja a monetáris Uniónak. Egy ilyen esetben egy tag átigazol a monetáris csapatból a tisztán politikai csapatba. Az élet sugárkoszorúja megy tovább – mint az elmúlt ezredévekben eddig is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.